Egy szekéren érkezett ide családjával dédnagyapám, Szalai András, aki ács és kőműves lévén a saját kezével építette fel ezt a házikót az ezt követő harminc évben. Az udvaron álló diófa akkor már jó húsz éves lehetett. Jómagam Budapesten születtem és szerencsémre gyerekkorom minden nyarát és telét itt tölthettem, ahol a dunyhát még forró téglával melegítették, a vizet kútból merítették, a leveshez a húst az udvaron fészkelő galambok adták, és ha kilépett az ember a hátsó kertkapun, magához ölelte a mátraaljai táj: a Tarna patak, a szántók és legelők világa, a földutak mentén nővő vadvirágok, az éjszakai tejutas égbolt, a naplementében lilán tükröződő Mátra.

Minden háznak van egy története, a miénk a gyökerekről és a kapcsolatokról szól. Felejthetetlen emlékeim közé tartoznak azok a karácsonyok, amikor a húsz fős rokonság együtt ült le vacsorázni egy olyan asztalhoz, amihez nyolcan is alig fértek volna, és a mosogató fölé rakott serpenyő méretű televízió, amin egyetlen csatorna ment fekete-fehérben és a hangja is recsegett, inkább volt dísz mint információs forrás, senki nem figyelt rá, mert az emberek beszéltek, beszéltek és beszéltek egymással, és én akkor olyan kicsi voltam, hogy nem értettem belőle semmit, csak éreztem, hogy ha léteznek olyan helyek, ahol az ember igazán biztonságban és boldogságban érezheti magát, akkor ez az a hely. Egyszerű, békés, meghitt. Olyan, amilyen dédnagyapa volt: bölcs és gondoskodó.

Az ő halálával aztán megváltozott minden, a világ nagyot fordult és eltűnt a természettel egy sebességen rezgő, egymásra odafigyelő ember. Tudom, hogy dédnagypapának igaza volt, és azt is tudom, hogy az emberek szívesebben vannak együtt, mint egymás ellen. A Dió-Lak, családunk történetének folytatásaként, igyekszik átadni ezt a szellemiséget és olyan otthont adni a betérőnek, amiben újra le tudunk ülni egy asztalhoz és tv, net, laptop és okostelefon nélkül beszélgetni, beszélgetni, beszélgetni tudunk egymással.

Radnóthy Szabolcs,
a Dió-Lak Vendégház gazdája